NAPPAL ÉS HOLDDAL
Egy székkel a hónom
alatt járom a nappalt.
Megállok néha. A széket
leteszem. Mellé leszek valakinek.
Szót várok, s hogy az értetlen
némaság köde gyöngyözni kezd
felém, újra felkerekedek.
Jön a szék is.
Így folyik egybe nappal
az éjjel. Kötél-határukon
lepke-táncot lejt a hold.
Csodás mûvészet embertelen
magasban. Leteszem a székem.
Kisüt a nap, de látom a
csillagokat: világmagány a
végtelen alatt.
/ H.S. /