Néha pár perc is elég, hogy feltöltõdjünk attól, akit fontosnak vélünk, s idõnként tapasztalnunk kell, hogy az a várva várt találkozás mégsem jön el. Olykor-olykor nehéz feldolgozni saját szerepünket, s egyre csak azt kívánjuk, bárcsak ne így történt volna. Van, hogy az ember elhatározza magát, de az egyre vágyott sóvárgás mind csorbítja azt, és van, hogy már nem bírjuk tovább. Belénk törik a tett, és a múlt korbácsa alatt szenvedjük végig jelenünknek hitt történéseinket.
Néha csak az a pár szó kell, ami bátorít, ami átölel, és ami megsimogat. És elindít valami szépet, valami egyedit és maradandót. Csak kérdés, hogy akarjuk-e ezt. Egyesek félnek, míg mások elepednek egy olyan pillanatért, mely felkarolja õket.
De van, amikor csak önmagunk vagyunk, szemben önmagunkkal, és kérdésekre kérdésekkel válaszolunk vissza. Mert mi magunk sem értjük, s tudjuk, mi a legjobb. Idõnként kézen fog egy segítõ kéz, és mankót ad a mindennapokhoz. Irányt mutat saját bölcsességébõl. És mi rájövünk, mennyire üresek voltunk addig, mennyire máshogy éltünk. És kedvünk lenne magunkba fogadni mindazt, amirõl addig csak álmodtunk.
/ Válóczy Szilvia /
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
