Nem hiszek
Egy fáradt pille ringott haldokolva
tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
remegve ûzött õszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
és csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak
oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szûk volt a szobácskám,
mégis egész tündérország befért.
És álmodtam merész, nagy boldogságról,
álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet,
és mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jõ majd a józan, szürke reggel,
és szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
/ Kaffka Margit /
