Csak veled
Ha mondanád, hogy merre,
miért ez a sok lidérces álom,
fényeket szaggató látomás
a pokol felett dühöngõ szélben.
Ha mutatnád az utat
a felhõkig érõ hegyre,
hol tiszta fényû dal szól a
bús sziklákat életre keltõ ringatásban.
Akkor talán egy pillanatra
megfordulnék, és hinném,
ha széttárom kezeim,
szirmokat bont tenyeremre a világ.
Törtszárnyaimmal egyensúlyozva
a világ felett keringne szétszakadt életem,
lennék sólyom, vadszirtek álmodója.
Talán nem félnék,
a sápadt, holdra üvöltõ éjben szállnék,
szemedben élném rajzos álmaim,
megírnálak örök hûségként,
magamra fonnám ruhátlan valód,
körbeutazva õriznélek téged.
Szótlan.
Ahogy anyám õrzött
életnek, álomnak, halálnak
méhe ringató csendjében.
De nem mondod. Nem mutatod.
Félek, a csend
bõröm alá költözött,
csontig feszül bennem a kín,
hiába ordítok, megtorpantam.
Körülöttem a hajnal sírva omlik szét.
Betemetnek a letaposott évek,
osztoznék, de gazdagságom
az úton szétszórt szegénységem.
Már nincs mit ígérnem.
Kérlek, emelj a magasba. Most.
Nyisd ki két kezed,
s engedj szabadnak,
szélnek eresztett gondolatnak,
hogy bármikor visszataláljak,
ha pihenni vágyom, ha hiányod fájom,
melletted lélegezzem ki és be
életem, majd halálom.
A világ peremén létezem,
csillagtalan ég alatt billeg
a hiány az idõvel, nincs ami
tartson, minden húz, taszít,
fanyar íz, ködben lélegzõk,
lent, fent, már nincs távolság.
Tartsd magadban álmaim,
öleld vissza az embert belém,
a vágyat, a gyönyört. Az életet.
Adj levegõt. Tisztát. Még. Még.
A tél csupasz keze fonja
szívemre töviskoszorúját,
könnyeim válladra pihennek,
tedd arcomra arcod,
akarj hangja lenni írt betûimnek.
Légy kereszt, és én rád feszülök
szögekkel kivert, vérzõ álmaimmal,
nem szólok, ha fájok, csak
rejtsd el gyönge szívem, teleld át velem
bebábozódva azt a pillanatot...
amikor szemünkben játszott a nap
tüzek égtek, s lángra kapott
a rongyos múlt idõ.
Azúrkékbe öltöztesd fel virágtalan lelkem.
Hozd vissza az ellopott nyarakat,
éleszd újjá az õszbe hajló sóhajokat
csiholj tüzet, õrizd a tavasz lángját,
sírd ölembe vissza
a zöldlombú öleléseket.
Látod, én hiába indulok,
mögöttem, tûnõ lábnyomok.
Tar fák alatt fázom, minden félig kész
félig telt, halkan sír a sarokban
gömbölyödõ gyermekkorom.
Pedig felettem is száz nap ragyog,
de már nem tudom milyen ízû, illatú
a megérkezés. Merre az otthon?
És ki vár haza? S én, kit várok haza?
Kezem reszket, elmaszatolt képzelet,
versben halok, és születek,
de most lélek vesztõ ez a csend.
Nem tudlak megírni magamnak,
betûim rajzolatlan kuszaságok
nem talállak, hiába satírozom
szívemre árnyékod.
Lépj ki velem a fényre, akarj örök tavaszt.
Engedj magadhoz, hadd érezzem
kósza fényben lengõ illatod,
engedd érintenem szád ízét.
Köréd fekszem, mint hullámok
az elhagyott szikla köré,
minden kék, minden szép,
könnyû lebegés.
Csak mondd utánam
a kimondatlan szelíd törvényt.
Hajtsd a hajnal lágy ölébe álmod,
suttogd számra a szerelmet,
tanulj értem, míg vagyok,
míg el nem halkul a világ zenéje.
A csend úgyis elárul majd minket,
megtagadva kitakarja szökevény szívünk,
hiába bújunk Isten csupasz tenyerébe,
csak összeroppanunk
a rácsokat szétfeszítve.
Hurkot ereszt testünkre
az elhagyott éjszaka,
lelkünk vadként szárnyal
idõtlen tereken át.
Érj utol. Szeress.
Sóhajom pengeélen keringõzik
a hollótestû éjjellel.
Szeretlek.
Nem kell a szabadság nélküled,
én csak veled szerethetek szabadon.
/ Szilágyi Hajni /
