Azóta szeretem az õszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletûzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek. Azóta szeretem a fákat. Az erdõ zúgását szemerkélõ esõben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késõ éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörûséget, keserûséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel. Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként õriz engem. Õrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem õrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el. Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörû. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk. azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhõket, a nap sugarát és a vihart, esõt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet. Mindent. S mióta elhagyott, siratom azóta az õszt.
/ Szirmai Virág /
