hiába kelletem
magam elõtted,
te csak ásod a kertet,
addig én megint
összeforrasztok
pár szétesett verset.
összeterelek
szétszéledt szavakat,
döntök helyetted:
tabukat, falakat .
a feladat
testhez áll,
bár testem
másért kiabál-érted!
nem érted,
vagy nem mered?
mitõl vagy ily merev?
erre semmi okod,
hisz még csak
a kezem fogod.
elengedni
magad kéne,
s végre
megtörténne a csoda,
vagy legalább
langyos mása,
a csodácska,
de egyre
másra
vágysz te is,
ne tagadd:
ott lent nem
büszkeséged dagad,
nem csak én
kaparom a falat
kínlódva
kéjtelen éjeken,
mikor az értelem
háttérbe szorul,
a józan észnek
bealkonyul,
s a vágy a homályból
vigyorog konokul
ösztön-énemre...
térj hát a lényegre!
vagy térjek én?
magamhoz
szorítsalak,
állítsalak
fel, vagy falhoz?
ígérjek?
igézzek?
igázzak?
add uram,
ne hibázzak!
ha végeztél a kerttel,
mint én
e szegény verssel,
kedved, erõd
még maradt:
kulcs a lábtörlõ alatt...
/ Ötödik Sally /
