" Várni kellene, egy egész, lehetõleg hosszú életen át eszmélni s édességet gyûjteni - és akkor, szinte az utolsó percben, akkor talán írhatnánk tíz jó sort. Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik - érzelmeink épp elég korán jelentkeznek - , hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként repülnek a madarak és megtanulni a hajnalban kifeslõ virágok mozdulatait. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsúzás percére, melyrõl tudjuk, hogy közeledik, - csendes, elrejtett szobákban töltött napokra -, tengerparti hajnalokra, és egyáltalán minden tengerre - idegen ég alatt sötétlõ éjszakákra, melyek elsuhanva millió csillaggal szárnyaltak tovább -, és mindez még nem elég, bárhogy õrzöd emlékezetedben.
De még az sem elég, ha vannak emlékeink. Ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mind elfelejtsd és várni, kitartó türelemmel várni, hogy feltámadjanak megint. Mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék vérünkbe szívódott, ha tekintetünkben s mozdulatainkban is elevenen él már, ha névtelen és nem tudni, mennyi az emlék es mennyi vagyok én - akkor talán az emlékek méhébõl valamely ritka órában feltámad egy vers elsõ szava és elkülönül."
