" Azt hiszem, mind olyan embereket keresünk, akik képesek megérteni minket, akikre ha ránézünk, olyan, mintha tükörbe pillantanánk; akikkel bárhol együtt lenni olyan, mintha otthon-lennénk. Otthon a világban. A megértés pedig nem szavakban gyökerezik, hanem a tettekben; amikor valaki “ugyanarra a konok áramlatra rezdül” ahogy a költõ mondaná, vagy akivel egymásra rímelhetünk. S a rím két felének azonossága és különbözõsége az, ami a boldogság eredõje. Két ilyen helyzetben álló ember lelke összefonódik, jelenük, de fõleg múltjuk összefolyik, s mert “hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, és mert a másikban rólunk élõ kép ugyanúgy meghatároz minket, mint magunkról alkotott gondolatszálaink, nos ezért nem akarunk soha elengedni senkit. Nem is attól félünk, hogy elveszítjük, hanem hogy általa elvész magunkból mindaz, ami az idõk alatt összeolvadt. Önzõ módon saját múltunkhoz ragaszkodunk igazából. S néha oly bolondok vagyunk, hogy elhisszük, hogy a világ alaptermészete szerint való, hogy tiszta földbõl egészséges hajtás születik, s hogy az ember természete azonos ezzel. S ha az elõbbi igaz is, az utóbbi semmiképp: az ember természete logikátlan. Hogyan is akarhatnálak megérteni téged, s te engem, ha igazán önmagunkat sem értjük. S honnét a vágy, mely a megértést ûzi, követeli? Mennyivel könnyebb lenne enélkül, mennyivel könnyebb."