Egymásra záródó szirmaink


belenézlek a tavaszba pedig tél tapos már sápadó avarba



mondd - ha csak egyetlen halál van
miért hogy percenként temetlek
magamba és újra kiáslak
a fényre? ennek a siratásnak
lesz-e még valaha vége?
látod én ma így szeretlek
bolondulva - csepp viszontba
tengert képzelek és letörött
karmaimmal is kapaszkodom
föl a lelked fonalán - de elõbb
sebeimbõl megszárítkozom
mert ha száraz szeled érintene
a repedésekbe fagyna könnyem
- ne adj könnyen - belenézlek
a tavaszba pedig tél tapos
már sápadó avarba - hittél akkor
bennem most se láss másnak
csak a nyár-nevetésû csillanásnak
örülj szememben titok lakik
most is nevezz akinek látsz
de ne hívj elmúlásnak ennek
a siratásnak ne legyen sohase
vége percenként temetlek áslak
ki a fényre és oda nem adnálak
bárhogy is kérne: annak
az egyetlen halálnak



/ Sz. Szécsényi Barbara /