Akárhogyan is tengelyferdítenéd a Földet, nem tudnál olyan tájat alkotni, ahol örökké õsz van. De talán nem is baj. Itt most az van, és ez éppen elég.
Õsz van és az a bizonyos mély füstszag, amit a föld olyan fáradtan köhög fel magából. A kételkedés évszaka, amikor már nem hihetsz régi csodákban, de az újakra még várnod kell. És ilyenkor mindig valami menthetetlen, melankolikus szerelembe szoktam esni, és csak bágyadtan õrlõdni, hagyván magam haldokolni, erõtlenül, tompán.
És nem akarok találkozni senkivel, mert akkor beszélni kéne, esetleg szórakoztatónak vagy kedvesnek lenni, de ahhoz pedig hazudni kellene, amit nem akarok. Õszintének lenni viszont nagyon nehéz ilyenkor.
És kicsit minden mindegy. Ez igazán csak ma fészkelte be magát a tudatomba. Hogy bármi is lesz, úgysem fog számítani. Bár kinek mi a fontos. De nem bár, hanem kinek mi. Nincs alkalom, hogy díszítgessünk. Csak ez van, ez, hogy az érzések kinövik a valóságot, aztán nem találják helyüket, céltalan kóborolnak, és figyelik, ahogy jönnek-mennek, egymást váltják régi és új csodák. Én szeretnék olyan makacs és mozdulatlan maradni, mint a csillagképek.
És szeretnék hiányozni, és szeretnék fontos lenni. És szeretném tudni, hogy mikor ilyeneket mondok, vajon meghallja-e valaki, vagy csak a világûrbe kiabálok. Szeretném tudni, hogy meghallja-e az, akinek leginkább szól. És szeretném, ha megértené, és nem haragudna, és nem lenne baj. Szeretném, ha lenne valaki olyanom, akinél soha semmi nem baj. Szóval aki igazán átlátja, hogyan mûködöm. És mindig megjavítaná az ilyen kis meghibásodásaimat. Ilyen napokon csak idejönnél apró alkatrészekkel, kitépnéd a szívemet, és tanulmányoznád. És mikor megkérdezném, hogy mégis mit csinálsz, azt felelnéd: szerelek! Vagy talán még egy t betûvel többet.
/ D.D. /
