Most, hogy elég volt, hogy eleget bántottalak,
és nagyjából biztos vagyok benne, hogy többé
nem mondod, hogy szeretsz - bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év elõtti
gerinc-injekció - most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. Errõl az egészrõl. Például arról
a versrõl, a legelsõrõl, amit rólad - mintha nem
is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
Ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran
megálmodlak - a többi, valószínû, csak kedves
hazugság volt. Például a vers szerint - emlékszem -
teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. Ezek
járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt, hogy
nem írni kellett volna errõl, mert - most úgy látom -
mindenünk elmesélhetetlen. Õszintébb lett volna
megformázni valamibõl, õszintébb lenne most is,
mondjuk, tényleg porcelánból. Éveinket.
Lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó.
Mennyit bántottalak. Egy vascsõvel szétvert mosdó,
csempe, vécécsésze. Vagy lehetnénk egy ún. nipp.
Gusztustalan giccs, bár értékes. "Pásztorlányka,
pásztorfiúcska, vízparton". Megkopott aranyozás, egy emlék
semmirõl, érzelgés tárgya, dísz, leendõ hulladék.
A talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne,
ennyi: csak törni tudok, szökni nem.
(Simon Márton)
és nagyjából biztos vagyok benne, hogy többé
nem mondod, hogy szeretsz - bár legutóbb még
mindig olyan érzés volt, mint az a néhány év elõtti
gerinc-injekció - most kezdtem el nyugodtan
gondolkodni. Errõl az egészrõl. Például arról
a versrõl, a legelsõrõl, amit rólad - mintha nem
is én írtam volna. Porcelán volt a címe, egyedül
ültem benne reggel, miután veled álmodtam.
Ez utóbbi talán igaz lehetett - azóta is gyakran
megálmodlak - a többi, valószínû, csak kedves
hazugság volt. Például a vers szerint - emlékszem -
teáztam, pedig valójában sosem szerettem teázni,
bár ezt mindig sajnáltam - az olyan elegáns. Ezek
járnak a fejemben. Meg hogy a tévedés az volt, hogy
nem írni kellett volna errõl, mert - most úgy látom -
mindenünk elmesélhetetlen. Õszintébb lett volna
megformázni valamibõl, õszintébb lenne most is,
mondjuk, tényleg porcelánból. Éveinket.
Lehetnénk az a csorba bögre, odavágott hamutartó.
Mennyit bántottalak. Egy vascsõvel szétvert mosdó,
csempe, vécécsésze. Vagy lehetnénk egy ún. nipp.
Gusztustalan giccs, bár értékes. "Pásztorlányka,
pásztorfiúcska, vízparton". Megkopott aranyozás, egy emlék
semmirõl, érzelgés tárgya, dísz, leendõ hulladék.
A talpán pedig, mert megfordíthatnád, ha még érdekelne,
ennyi: csak törni tudok, szökni nem.
(Simon Márton)
