Hangok nélkül
Nem maradt más neked,
csak a harccá dúlt kemény éjszakák,
indulsz, érkezel, fekszel, ülsz, állsz,
toporog benned a hiány.
Álmokat lopsz önmagadtól,
hogy újra éleszd
a benned haldokló tûztáncot,
verseid avítt szavakká múlnak,
szépséged csak a hold arcában láthatod.
Fogytán a tintád,
de ah, minek is már,
ha a lélek fáradtan szuszog a falak közt,
és a test is csak egy kényszer.
Szerelmeid leszaggatott ruhái
hanyagul szétdobálva szobádban.
Illatuk bõrödön, csókjuk szádon,
pillantásuk benned õrzött lángok.
Hangjuk szótlanná temetõdött,
a mennyek és a föld között
az elfelejtett öleléseidért.
Ágyad vetetlen, sarokba hajított
gyûrt matracodra fekszel.
Mormolod, ez csak egy egyszerû vers,
visszaálmodod magad a múlt fénybe.
Egykor kavics voltál,
tenger mosta öbölben álmodtál,
de repültél a magasban is,
sólyomszárnyad erõtlenül kapaszkodott
a zajongó szél örvénylõ ölébe.
Voltál már célpont,
a golyó eltalált,
lelked keresztre feszítették,
tested szoborrá avatták.
Most tükör mögé bújt csend vagy,
befele nézve õrjöngsz,
szilánkokra töröd
kezedbe szorult néma szíved.
Árnyékod lassan összeér
a meghajló fák árnyékával,
ne félj, ez csak egy egyszerû vers lesz újra,
hangok egy billentyû nélküli zongorán.
Halhatatlan már úgy sem leszel,
légy sólyom, a kalitka nyitva,
suhanj a széllel hangtalan,
s álmodj a magasban tovább.
/ Szilágyi Hajni /
