" Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tõle, liheg és sír a keserves cipekedésben." Eleget cipeltem.Leteszem.Belefáradtam...
Ha az élet elvesz valakit tõled,kapsz egy másikat,akinek a viszontlátása enyhít ugyan a fájdalmadon,de sohasem lesz teljes,csupán apró boldogságmorzsák,amelyek megszinesítik a szürke hétköznapok állandóságát.
Bár az agyamat most az egyszer nem sikerült gondosan elzsibbasztanom és kiürítenem, annyi gondolkodni valóm volt, hogy meg se hallottam a dalok szövegét. És közben egyre vágytam, mikor tér vissza a zsibbadás vagy a fájdalom . Mert a fájdalomnak jönnie kell . Megszegtem a magam számára fölállított összes szabályt. Ahelyett, hogy kitértem volna az emlékek útjából, elébük mentem, és boldogan fogadtam õket . Olyan tisztán hallottam a hangját a fejemben.. Ennek még megfizetem az árát, az biztos . Különösen akkor, ha nem tudok visszabújni abba a jótékony ködbe, amely eddig megvédelmezett . Túlságosan elevennek éreztem magam, és ez megrémisztett . De egyelõre még mindig a megkönnyebbülés volt a legerõsebb érzés- és ez a létem mélyérõl jött . Bármennyire is erõlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem . Éppen, hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredõ kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül . Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bõrének hûvös érintését, vagy a hangjának a pontos árnyalatát . Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad õket . Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol . Ez minden . Minden mást el tudok viselni . Feltéve, ha Õ létezik.
/ STEPHENIE MEYER /
