Éppen hét szeretõm van.
Csontos vállú, kicsit lófejû, házsártos az elsõ. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetõzik, hogy majd meglátom, nem lesz belõlem semmi.
A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel – és szeret meg tud is énekelni.
Lengeteg, soványka a harmadik. De csupa bûbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.
A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nõ. Ringó csípõvel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyözõ nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.
Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipõm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérõ szemöldökû, attikai özvegy.
Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.
A hetedik mindig feketében jár. Sose láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem õket – mind a hét szeretõmet.
De én megcsalom mind a hetet.
Nem dolgozom az elsõnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyedikkel részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem õket.
A csontvállút úgy hívják, Hétfõ, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó az a Vasárnap.
Hej, ha egyszer õk csalnak meg engem!
(Lázár Ervin: Hét szeretõm)
