Benned mérem, lelkem, az időt...
Vajon valaki meg tudná-e magyarázni
könnyen és röviden, hogy mi az idő?
Vajon gondolataidba merűlve szavakba
tudnád-e önteni azt, hogy mi az idő?
Pedig mily gyakran csevegünk róla,
semmit sem üdvözlünk nála kedvesebb
ismerősként. Ha kimondjuk: idő, értjük a
tartalmát. Értjük akkor is, ha mások
ajkáról halljuk emlegetni.
Ha senki nem kérdezi tőlem, hogy
mi az idő, akkor tudom. Ha azonban
meg kell magyaráznom, akkor nem
tudom. Merészen állítom, hogy tudom:
ha semmi el nem múlnék, nem beszél-
hetnénk a múltról, ha semmi be nem
következnék, nem álmodhatnánk a jö-
vőről. De érhetjük-e nyomát a jelennek,
megfoghatjuk-e, megérinthetjük-e, ha a
múlt már nem a miénk, a jövő pedig
még csak a képzeletünkben él. Létezik-e
csalfább és állhatatlanabb a jelennél?
Megfoghatatlan káprázat, megállítha-
tatlan pillanat, múló boldogság ő, és mi
életnek nevezzük.
Mi volna, ha a jelen sohasem zuhan-
na a múlt szakadékába? Akkor minden
bizonnyal nem beszélhetnénk időről,
csak örökkévalóságról...
Látom a hajnalt, és hirdetem a föl-
kelő napot. Amit látok: jelen van; amit
hirdetek: jövő. A múltról emlékeim van-
nak, a jövőröl sejtéseim. Ámde tudásom
kevés ahhoz, hogy ez állhatatlan és csalfa
átmenettel - melyet jelennek, életnek,
célnak, boldogságnak csúfoltok - valamit
én is kezdeni tudnék. Az élethez tudás
kell, és nem elegendő okosat mondani
róla...
Én benned mérem, lelkem, az időt.
Te őrzöd emlékeimet, te töltöd meg
mindennapjaimat, tebenned születik meg
minden reménységem. Benned válik a
jövő ígérete megbecsült emlékekké. A
múlt-jelen-jövő földi káprázata vagy,
lelkem.
/..../
