A fájdalom kelyhe
A vihar szele elcsitult a dörgés távoli suttogás csupán,
A földön halott falevelek, az égen pazar szivárvány.
Törött ágak között a kék madár még emeli fejét,
Majd lassan behunyja végleg csillogó szemét.
Gyönyörű álmok haltak e pusztító csatában
Égről zuhantak, merülnek a pocsolyában.
A múló nap fénye vöröslő vér a vízen
Arcán felhő, mint tapasz a seben.
Fájdalom kúszik, s tekeredik
Az Élet s a Nap feketedik,
És ráborult a sötét este
A tájra s a szívemre.
Fénytelen éjszakát a némaság öltözteti gyászba
A bánat cseperedik, s szökik magas szárba
Majd kinyílik a fájdalom iszonyú kelyhe
Minden szirom tőrdöfés a szívembe.
És lett az élet sírgödör
Mely temet, folyt s gyötör.
Minden nap földet dob reám
De nem szólok, szorítom a szám.
Hangtalan fájdalom s a néma szerelem
Fogják egymás kezét, összetört szívemen
Gyönyörű érzés, rettenetes kínkoszorúval fedve
Apró késpengék száguldanak véremen a hajszál erekbe.
/ Tóth János /
