A pillantásom pontos, mint egy napraforgó...
Fernado Pessoa/Alberto Caeiro
'A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
Szokásom csatangolni járt, s járatlan utakon.
Nézegetek jobbra, balra,
És néha koronként hátrafelé...
S amit látok minden pillanatban,
S az is, amit azelőtt sose láttam,
Lenyűgözi lényem,
Mert képes vagyok még az eredendő ámulatra,
Amely csak egy gyereket tölthetne el, ha születése percében
Tudatosulna benne, hogy valóban a világra jött...
Úgy érzem, minden pillanatom születés,
Rácsodálkozás a Világ örök megújhodására...
Hiszek a világban, mint egy százszorszépben,
Mert látom. de nem töprenkedem rajta,
Mivel gondolkodni annyi, mint félreérteni...
A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen,
(Aki fúrton fúrt spekulál, olyan mintha a szemével volna baj),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele.
Nekem nincsen filozófiám: érzékeim vannak...
És nem azért beszélek a Természetről, mert tudom, miféle,
Hanem mert szeretem,
S aki szeret soha nem tudja, kit, mit,
Miért szeret s azt sem, szeretni mit jelent...
Szeretni: örök ártatlanság,
És az egyetlen ártatlanság, ha nem gondolkozol...'
