" Önző tán a cél,
kisajátítani akar.
Embert,
szívet,
most rögtön,
hamar.
Nincs idő elég.
Érzed,
hogy közel a vég.
A most kell!
Nem számít jövő,
az sem, hogy
mi volt rég.
Szakítasz kiéhezve
az életből
percet, s
órákig nézed.
Kérdezed magadtól,
tényleg ez kellett?
Majd nyúlsz
egy másik után.
Bután nézel
képébe a napnak.
Farkasok üvöltenek,
a torkod után kapnak.
Megrágnak,
cafatokban hagynak.
Véresen,
sárguló emlékképek között.
Észre sem veszed,
a magányod zöldbe öltözött.
Új hajtás nő
a megkeményedett kéreg mögül,
szíved letörné, de
elméd tudja,
nem sikerül.
Élhetnél
Életet,
de a perceket
lopod.
Gyűjtöd őket.
Évekké halmozod,
és, ha majd tele lesz a dobozod,
átkozol
minden percet,
pillanatot,
magad,
mert utánad
semmi sem marad.
csak egy keserű íz a szádban
mely megöli lelked."
Ezredszer talán
