" öt napja már...
öt napja nincs íze az esti szélnek
íztelen a víz sótlan a kenyér
görbén futnak a sorok a papíron
kiürült a gondolat
öt napja úgy hányom egymásra a szavakat
mint hanyag napszámos
a száraz szalmát kazalba
az írásjelek mint szálkás törek
szétszórja őket valami förgeteg
s visszahullva szememet marják
nem koppanak az éji esőcseppek
a madarak némán dalolnak
a földig érő házak faláról nem pereg vakolat
a félig nyílt ablakok állóképpé merevedtek
megdőltek a telefonfülkék
ajtajuk félig kitárva
öt napja nézem üres szemekkel
életem cipőjének kibomlott fűzőjét
öt napja a magam hóhéra lettem
dühömben
s most bámulom magatehetetlen
hogy halványodsz elenyészel
elbújsz hegyeid közé összezárva a társtalan reménnyel
nemmozdulásaiddal ki nem mondott szavaiddal
s hit nélküli szerelmeddel
a görcsösen szorított reménytelen reménnyel
lépdelsz konok akarattal lehajtott fejjel a sárga téglás úton
olajfoltok közt csúszkálva táncoló lábaddal
rozsdás kulcsodat kínálva kinyújtott tenyéren
hátadon cipelve mindened semmid
lelked morzsáit hintve a téglák repedéseibe
hogy visszatalálj majd egyszer
öt napja már...
öt napja nem nézek se hátra se előre
hosszában igyekszem átkelni a folyón
elhantolt kútba engedek feneketlen vödröt
a sosemvolt reményt szomjasan merve
míg szám megtelik az önámítás mérgező porával
koldusként bolyongok a vádak városában
magam után vonszolva minden megmaradt hangomat
pár fillérnyi szerelemért játszom süket dalokat
valami megkopott kicsiny harmonikán
számba szegezett nyelvvel próbálok érveket sorolni
ott hol a józan ész kicsavarodott tagokkal hever szalmazsákján
részegen támolygok a miértek síkos cölöpjein
s ocsmányul káromkodok ha elbotlom kézenfekvő válaszokban
ujjal mutogatnak rám az elcsépelt igazságok bölcsei
nézzétek emberek a gyáva kötéltáncost
kötelét a sárba feszítette ki
nyögve és zihálva sikoltok utánad újra meg újra
míg végül a könyörület foltos köpenyével betakargat
a jótékony őrület s elringat dúdolva halkan
hogy másnap az önsajnálat rám dermedt mocskában ébredjek
kezemet könyékig dugom lyukas zsebeimbe
nekem nem maradtak kulcsaim
elhullajtottam őket sorban
félúton hozzád
öt napja...
öt napja véget ért a tébolyult rituálé
még játszanék de a megénekelt pamutgombolyag
szoros hurokként tekeredik nyakamra
még kezembe fognám kezedet... mert kellene valaki...
de soha nem látok már havat tapadni csizmád orrára. "
