közel engedlek magamhoz,hogy ellökhess messzire
csak diktálom,nem kérdezem: a felállás tetszik e?
vonalak metszik át gondolatom síkjait
ha úgy érzed szeretsz,akkor miért hagysz most sírva itt?
nem lehet kölcsönös, ha tartozol már másnak is
nem merek félni majd a csalódások tánca visz
megtanultam látszani ,de még mindig olyan áttetsző,
hogy elveszik a térben, amit mázoltak a semmire
a valóság altat,de álmot még rám nem sző
mert ébren már úgy érzem: előttem egy centire
nem támaszkodtam senkire,én vagyok a kis pillér
ami mindenki alá fér,ha nem bírja vinni két
tűz között az üldözöttek zászlaját egyedül
utolérném magam,de a tükörképem menekül
a retinámon hegedül,zajos minden képjáték
tartom az ajtót,csak hogy előttem férj át még
ha pályán vagy négy árnyék,de egyedül te vagy az
ki sötétségbe menekül,a kontúrod letapad
a homályba.a saját szobámba is fapadok
szemet vetek rád,de csak tekintetet aratok
végtelen maraton.szabadon érlelek
minden kis képet,karcsuló képzelet
lépkedek sorok közt,mögötte sok feltevés
mit cáfol a hajnal,hold ellen felkelés
minden kis ív levés a pályáról
ami hozzád vezetne,de a gyakorlat rámcáfol
a tanulság felvázol egy képletet ridegen
minden sor hozzád...pedig személyed idegen.
/ Riccio /
