Költözés után a kezem ügyébe akadt,és leporoltam,a kedvencem volt akkor is és most is,csak talán én változtam,de emlékszem úgy bújtam ezt a könyvet mintha az életem függött volna tőle...
Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál
"...De Gilbert Blythe nem volt hozzászokva,hogy hiábavalóan keresse egy lány figyelmét.Azért is rá fog nézni ez a Shirley lány,a szív alakú arcával meg azokkal a hatalmas szemekkel,amik egyetlen más avonlea-i lány szemére sem hasonlítottak.Gilbert átnyúlt a két padsor közti átjárón,megragadta Anne egyik hosszú vörös copfját,és karnyújtásnyira felemelve,harsányan suttogta:
-Répa! Répa!
Meg is lett a jutalma: Anne dühödt pillantással meredt rá! De nem érte be ennyivel : talpra ugrott,ragyogó ábrándjai menthetetlenül szertefoszlottak.Haragos,szikrákat szóró tekintete tüzét semmivel sem kevésbé mérges könnyek oltották el.
-Ó,te aljas ,gyűlöletes fiú!- kiáltotta vadul.-Hogy merted?
Azzal - zsupsz! - Gilbert fejéhez vágta a palatábláját,ami - mármint a tábla,és nem Gilbert feje - recsegve széttört.
A jelenetek mindig lelkes fogadtatásra találtak az avonlea-i iskolások körében,ez pedig különösen élvezetes cirkusz volt.Egyetlen elszörnyedt és elragadtatott "Ó ! " szakadt fel mindenkiből.A hisztériázásra hajlamos Ruby Gillis elsírta magát.Tommy Sloane tátott szájjal bámulta az elébe táruló látványt,s közben észre sem vette,hogy a tücsökcsapata megszökik..."
"....A tóparti eset óta,amikor Gilbert bocsánatkérése nem talált meghallgatásra,az előbb említett vetélkedést leszámítva a fiú egyszerűen levegőnek nézte Anne Shirley-t.A többi lánnyal elbeszélgetett,viccelődött,könyveket és fejtörőket csereberélt velük,megvitatta velük az órákat és a terveiket,egyiket-másikat hazakísérte néha a közös imaóráról vagy a vitaklubból.De Anne Shirleyről tudomást sem vett,és Anne a saját bőrén kellett tapasztalja,mennyire fájó lehet a visszautasítás.Hiába mondta magában,miközben megvetően felvetette a fejét,hogy fütyül rá.Csökönyössége ellenére,nőies lelke mélyén nagyon is bántotta Gilbert viselkedése,és ha újból lehetősége nyílt volna,mint akkor,a Fénylő Vizek Tavánál,most biztosan másképp válaszolt volna.Jól leplezett kétségbeeséssel döbbent rá,hogy a korábban dédelgetett haragnak nyoma veszett,s éppen akkor,amikor a leginkább szüksége lett volna a jogosnak vélt sérelem adta tartásra.Hiába idézte fel az emlékezetes eset megannyi tűszúrását és az akkori érzéseit,hiába próbálta ugyanazt a régi haragot érezni.Az utolsó fellobbanás után - azon a napon,ott,a tó mellett - a harag szikrája is kihunyt benne,megbocsátott és elfelejtett mindent.De már túl későn.
Egyet tehetett csak: őrizni a titkát,hogy se Gilbert,se más,még Diana se sejtse,mennyire megbánta már a viselkedését,és mennyire kívánja,bárcsak ne lett volna olyan büszke és kiállhatatlan!Érzéseit " a legmélyebb feledés fátylába " kívánta burkolni,és ez olyan jól sikerült,hogy még Gilbert sem - aki közel sem volt olyan közömbös,mint amilyennek mutatta magát - vígasztalhatta magát azzal,hogy közönyével megsebzi Anne-t.Egyetlen csekély vigasza csak az lehetett,hogy Anne kegyetlenül,szünet nélkül és érdemtelenül csak szegény Charlie Sloane-t küldte a pokolba.
A tél egyébként kellemes kötelességek teljesítése és tanulás közben zajlott.A napok boldogan teltek,Anne szorgalmas volt és érdeklődő,hiszen mindig volt amit meg kellett tanulnia,érdemek amiket el kellett nyernie,csodálatos könyvek,amiket el kellett olvasnia,új darabok amiket gyakorolni kellett a vasárnapi kórusban,kellemes szombat délutánok Mrs. Allan társaságában,és mielőtt még felocsúdhatott volna,eljött a tavasz,és a Zöldmanzárdos-ház körül újra virágba borultak a fák...."
