Hányszor álmodom még
karodba önmagam
ha parttalan reszkető
félelem támad sunyin
háta mögül előkapott
éles fegyverét szívemnek
szegezve,miközben riadtan
ébredezve kutatom
agyam szegletében vajon
mióta vagyok ébren?
Hányszor kereslek még
félig öntudatlan magam
mellett,míg megértem
végre,menned kellett!
Hányszor vádollak meg
fiatal magányomért,
s fizetek sorsomnak
ezerszer újra,míg mélyen
tudatomba fúrja,hogy
elmúlt,vége,csak képzellek
sírod helyébe,kezemben
szál virág,miközben rám dől
a világ minden bánatával.
Ősi bánatával.
