Fejem fölött hajnal hunyorog
és egyre lazább már a csönd.
Dermedt csillagok haldokolnak
a kristály-égen odafönn.
A fák árnyai meghajolnak
és elnyújtóznak a járdán.
Csak én állok az erkélyemen
zsebbedugott kézzel: árván.
Szememre kúszik a virradat
s elkészül bennem a reggel.
De a nagy állandó éjszaka
visszahúz sötét kezekkel.
Az éles levegő,mint a kés:
belém hasít a valóság.
Elröppennek féltett álmaim
Fellobban a reggeli láng:
-ki vagyok én?Miért is élek?
Megbénul süket válaszom.
Leveszem magamról életem
és a semminek átadom.
Most már én,mint márvány-test vagyok.
Jéghideg bőrömbe bújva:
lélek-halott életet élek
megfeszült testbe szorulva.
Nem vagyok én több,mint némaság.
Az arcom megrepedt üveg.
Könyöklök a hajnal derekán:
Semmit ölelve: - Nélküled.
Nem maradt belőlem csak anyag.
Egy lélegző tartály vagyok.
De fölöttem csillag- szemekkel
figyelnek rám az Angyalok.
Für János
