"Annyi esélyt kaptál, amennyi nincs is a világon. És pont eggyel többet, mint kellett volna. Szóltam annyiszor, szépen, kérlelve, erélyesebben, könyörögve, szép szóval, sírva, veszekedve. Neked semmi sem volt jó. Csak annyit kértem, törődj velem. Hogy vegyél észre. Hogy ne csináld ezt a sok marhaságot, nőj fel végre hozzánk. De neked minden vagy sok volt vagy kevés. Csak én nem voltam pont jó soha. Te soha nem értél rám, mindig volt fontosabb, folyton sorban álltam. Baj volt ha kérdeztem, és az is ha nem. Nem kérlek számon, már nem. Miért van az, hogy mindig csak akkor jön rá a másik, hogy akar, és lesz hirtelen nagyon szerelmes, amikor már minden elveszett? Amikor már másé a szívünk, amikor keserű fintorral nézünk vissza a múltra, és sajnáljuk egy "szép is lehetett volna" szerelem romjait? És még nekünk fáj. Még mindig fáj, hogy hülyének néztek, semmibe vettek, hitegettek, és az a sok veszekedés, könny...csak nekünk fáj. A másik, a társunk meg értetlenül nézi, miért tekintünk vissza a múltba, mi fáj nekünk...nem érti szegény. Hát nem kéne, nem kell! Ami volt, elmúlt. A hajót addig kellett volna turbózni, míg a kikötődben állt. Nem amikor már elment. Most szépen integess neki. Balfasz. Ezt elfelejtettem hozzátenni. De jól esett."
