"Vannak emberek, akiket egy idõre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsokkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha csak tudjuk, hogy õ a világra jött, gondolhatunk rá.
Az igazi találkozás pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni.
Szeretem ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék azért hogy újra találkozhassam vele. Érezzem ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az õ dallamát és az õ rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerû és megdöbbentõen furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti õket a szeretet láthatatlan szövedéke. Hogy aztán sose felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket amiket a lelkünkbe csempészett."
