Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem.
/ Szabó Lõrinc /
Ábel Andrea
Van úgy...
Van úgy, mikor hallgatni kell,
Mikor a csend marad az egyetlen,
Van úgy, mikor nem lehet,
Sem szólni, sem érezni életem.
Van úgy, mikor az fáj,
Amit amúgy is tud szívem,
Van úgy, mikor tehetetlen
Gyötrõdöm s féltem.
Van úgy, mikor csak egy
Emlék, mi bennem örök,
Van úgy, mikor attól félek,
Valamit, valamikor eltörök.
Van úgy, hogy hibásan léptem,
Késõ bánat- megtörtént,
Van úgy, hogy mást képzeltem,
De itt a való, fájdalomként.
Van úgy, mikor hallgatni kell,
Mikor a csend marad az egyetlen,
Van úgy, mikor már tudni kell,
Mit tehetek meg, s mit nem.
most...
?
nem akarok gondolkodni
alkalmazkodni
megérteni
csak ülni csendben
belélegezni
a levegõt
kitárt tüdõvel
- és szemeim sem
akarom korholni
csak bírni
a leírhatatlan sokaságot
mögötte -
de hagyni
elegendõ levegõt
magam után...
/M./
"Nyúlj felém "jó kezekkel", s vetíts rám magadból olyasmiket, amik az életemet megkönnyítik: láss jobbnak, mint amilyen vagyok. És 'cserébe' én is ezt teszem."
"Mielõtt elítélsz, vedd fel a cipõmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!"
