A kicsi pillanatokat szeretem.Az icipiciket, mint amikor nagy sóhajjal visszateszem a pulóvert a polcra, mert a hová vennéd fel kérdésre csak azt tudom válaszolni: sehová, csak úgy tetszik. És akkor elkapom egy idegen lehajtott fejjel leplezni próbált mosolyát. Vagy mint amikor váratlanul egyszerre mondom valakivel ugyanazt a mondatot.Meg a nagy pillanatokat szeretem, az igazán nagyokat, amikor hosszú percekig vagy akár félórákig tele van a mellkasom az egész világgal, alig bírom bent tartani, és közben hatalmas felirat villog a sötét égbolton, jelezvén, hogy az univerzum történése most éppen itt, az én amúgy jelentéktelen mikrokozmoszomban érhetõ tetten.A kis pillanatok vidámmá tesznek, felszabadulttá.A nagyok nyugodttá és erõssé.E kettõ által lesz az élet olyan, amit valóban élek, nem csupán elszenvedek. Ezért ilyenre is, olyanra is szükség van olykor. Aztán úgyis következnek a közepes, észrevétlen pillanatok, amik tettekre fordítják a kicsiket és nagyokat, de ki is merítik, el is koptatják azokat. Kell az utánpótlás, különben kimerülök, elkopok magam is.Az élet ad, mindig ad, s ha nem félek néha engedni neki, akár feladni és veszíteni, ezekkel a valóságos pillanatokkal ajándékoz meg, amik által élet az élet. Élni ezeket a pillanatokat ez a legnagyobb boldogság, amire bárki vágyhat .
