" Lépteim csendesen verődnek vissza az esőverte betonról, ahogy sétálok a tompa aranyfényezte éjszakai városi forgatagban. Emberek mennek el mellettem, ködös tekintetű tinédzserek egymásba karolva, izgatott, aktatáskás üzletemberek, ügyvédek jönnek ki az üzleti vacsora helyszíneiről. Csendesen szemlélem őket, arcuk derűjét, és mikor a pórázát hátrahagyó kutya farokcsóválva-büszkén végigteper velem utána sétáltatott gazdival, a kifulladt huszonéves, copfos lánnyal, lágyan elmosolyodom. Tulajdonképpen szeretem ezt a várost. Kis térképpel rohangáló turisták, ahogy látják azokat az értékeket nálunk,amiket mi nem veszünk figyelembe. Minek, hiszen ami a szemünk előtt van, azt sosem látjuk. Töprengve nézek utánuk, és megfejtem a titkokat, kicsi, míves domborművek az épületek oldalán, itt-ott virággal borított ablakpárkány, vagy egy zsúfolt templomtér... valóban szépek. Töprengve sétálok, fülemben zene szól, közben sokat merengek a problémákon. A séta, a kissé szmogos levegő, vagy a zene a fülemben? Esetleg a körülöttem lüktető élet teszi? De gondolataim felszabadulnak egész napos terheik alól, és szabadon agyalhatok azon, amin akarok. Az ilyen séták végén nagy ötletek születnek, megoldások, mégha néhányhoz néhány ábránd is kerül. Nem zavar, ha kézen fogott párocska kerül ki, vagy szerelmesen (talán túljátszva) ölelkező párt látok a lámpaoszlopnál, az én lelkem nyugodt. Nem esem teljes elzártságba pusztán azért, mert mindenki egyedülállónak lát. Valahol az vagyok, valahol nem. Miért lennék egyedül? A magánynak ezer fajtája lehet. Sajnos nagyon sokan társas magányban szennvednek, különleges jelzőt aggatva maguk köré, miszerint ők most a boldogtalani időszakot élik már egy ideje, de tulajdonképpen a munka kiráncigál, meg a céges vacsorák, csak otthon ne legyenek... nem kell konkrét emberekre gondolnom ilyenkor, sokat látok az utcán is. Nem is tudom, hogy ez így van rendjén, vagy esetleg van más megoldás is? Kilépni az ismeretlenbe, és új szerencsét próbálni. Itt, a megszokott útvonalamon sétálva döbbenek rá, hogy ez valójában nagyon nehéz dolog, és nagyon kevés embernek van bátorsága megtenni, csak akkor, ha van mellette valami biztosíték, hogy jól csinálja az ember. Sokszor agyalok az újrakezdésen, egy más irányon, de talán én sem vagyok elég bátor. Viszont rájöttem, hogy sosem vágytam a társas magányra. Egyedül sem vagyok magányos. Nem fogok menekülni önmagam elől. A gyakorlat a következő: hazaérek, leteszem a holmim, mindent elrendezek magam körül, hanyagul lehajítok egy párnát a szoba közepére, és meggyújtom az első kezem ügyébe akadt gyertyát. Leülök elé, és behunyom a szemem. Nem fárasztom magam mantrákkal, különböző önrelaxációs módokkal, egyszerűen csak helyet foglalok. Nemsokára teljesen mozdulatlanná dermedek, mint a macska, aki várja, hogy megmozduljon az egere. Ülök, és semmire sem figyelek. Száműzöm magam a kavargó valóságba, a gondolataim kusza szövedékeibe. Néha felrémlik egy-egy kép, köztük Te is, talán gyakrabban, mint szeretném, de nem teszek semmit ellen. Percekig "nézem" a kavarodottságot a fejemben, akaratlan gondolatok villámfutnak a fejemben, majd lassan lecsendesülnek, és elül akár az éjszaka. Csak a gyertyaláng a távoli fáklya szememben, ami most nem a lángot látja. Fejemben lágy színek hullámoznak, fegyelmezetten nyitom ki magam saját világomra, tudom, hogy megoldást nyerek, jobbat, mint napközbeni gondolataim valaha is adhatnak. Csend lesz. Percekig fürdök abban a tudatban, hogy üres vagyok, üresebb, mint egy pohár, üresebb, mint a vakító világegyetem. Csak önmagam vagyok, sehol a világ befolyásoló áradata. Mély levegőt veszek, kinyitom a szemem, óvatosan felkelek, és kisétálok a fürdőszobába. Megengedem a csapot, leteszem a gyertyát, és tükörbe nézek. Hatalmas, fényes zöld szemek néznek macskamód vissza rám. Hajam kikerül a szoros fonatból, kirázom, és így lopakodok a víz alá. A fejem után nemsokára a testem is letisztul. Meleg, földig érő törülközőbe csavartan sétálok át a csendes szobán, közben élvezem a mély csendet, amit nem verhet fel semmi a lakásom homályában. Leteszem magam a párnák közé, és eloltom a fényt magam körül. Csendes, révetegség vesz erőt rajtam, és lassan álomba ringatom magam, majd követ az álom is. Valami hirtelen az álom és ébrenlét határára tol. Csendesen fürkészem a sötét szobát, a szívem még a torkomban dobog az álmom elmúlt emlékétől. Nagy valahára lenyugodok, valószínűleg túl sok volt az álom. Lassan megint álomba merülök, mikor megcsörren a telefonom. Kábultan kapom el a kagylót, észre sem veszem a számot. Kijózanodom, mikor a hangodat hallom. Felülök az ágyon, és kimeredek a sötétbe. Döbbenetem nagyobb, mint a fáradság, ahogy hallom halk hangodat a fülemben. Beszélsz, akármit, bármit megígérsz, ha most rögtön a parton találkozunk. Akárhol, bárhol jó neked, csak velem és csak most. Hangod több, mint zaklatott. Ismerem ezt a hangnemet. Sajnos míg le nem nyugodtam, sokszor én is ilyen voltam. Felébredtem az éjszaka kellős közepén, a takarót markolva, és kerestem a nyugalmat, de nem találtam. Halkan felelem, indulok, és dacolva, hogy aludtam, és milyen lesz a forgalom, útnak indulok. Felöltözök, veszem a kulcsom, és útnak indulok. Csendesen hajtok végig a kihalt városon keresztül, gondolataim felbugyognak, és zavartan cikáznak. Hittem, szerettem volna, ha ez csak álom, hisz már vége, amit nem lehet helyre tenni, ne kavarjuk fel feleslegesen. Rövidesen zaklatott emlékeim úsznak a szemem előtt, de ezt már sokszor eljátszottam a magányos éjszakák során. Mára már csak tompa emlékek maradtak a kialvatlan, magányos éjszakák, a hidegek. Megállok egy pillanatra, mikor megpillantom a kávézót nyitva. Kérek két feketét, és távozok. Rakományom magam mellé teszem, és hajtok végig a hídon. Hamarosan meglellek, távol a sötétben bántó városi fényektől, itt mégiscsak szebb a világ a környezet miatt. Leparkolok, és gyalog megindulok a peremen, látom egyedül ácsorogsz a parton, olyan elveszettnek tűnsz. Már-már megszánlak, ám tudom, valaha mindketten száműztük a világainkat, nem lehet. Csendesen lehajtott fejjel tekintesz rám, közben átnyújtom a békepipaként variált kávénkat. Elindulunk a parton, lassan a hídról nézzük az alattunk örvénylő folyót. Csendesen nézem az arcod, fáradt, de számomra kedves vonásaidat, miközben arra gondolok, vajon hova lett a mosolyod. Nem beszélsz, beszéltetsz. Talán azért, mert hangom, megnyugtat, nem tudom. Mesélek neked arról, mi történt velem azóta, hogy nem láttál, felesleges fecsegés. Azt nem hallod, hogyan bírkóztam meg a magányos éjszakák nyújtotta kínnal, a felejtés első próbáival, és az újrakeresés szikráival, majd reménytelen lemondásaival. Beszéltem a munkámról, a családomról, barátainkról. Szemembe néztél, majd a fejed ráztad. Nem akartál másokról hallani. Nem akartál a világ hülye dolgairól hallani. Nem. Kétségbeesetten ráncoltam a homlokom, úgy tűnt vigasztalhatatlan vagy. Tartottam a távolságot,és tovább folytattam, akkor másról. Ráztad a fejed, tekinteted komor volt. Elhallgattam, néztem az alattunk tekergő folyót. Nekitámaszkodram a korlátnak, és néztem, ahogy a hold fényével játszik a táncoló víztükör. Mellém léptél, vállunk, oldalunk összeért. Közel akarsz lenni, mondod, erre én távolba meredve felelem az igazságot, de oly távol vagy. Azt hittem lezártuk, de nem. Csendesen szorongatod a papírpoharat, és rám nézel. Érzem közeli tekinteted súlyát, amit sosem fogok elfelejteni, de csak a távoli város körvonalaira meredek, de rá kell jönnöm, nem látok semmit, mert leköt a hangod hallgatása. Közelséged, hisz oly hideg van. Végül megkérdezed, hogyan tettem túl magam rajta? Nem voltam végtelenül magányos? Nem fájtak az emlékek, nem fájt az, hogy mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történne, de én belülről tudom, minden megváltozott? Fejem rázom, közben lassan beszélni kezdek. Elmesélem, hogyan tettem túl az álmatlan éjszakáimon magam, hogyan kergettem magam abba a hiú ábrázatba, hogy tulajdonképpen minden rendben, sőt, jobb nem is lehetne. Majd tekintetem elhomályosult. Erősödő szélre foghattam, ha kicsordul egy könnyem. Továbbra is a semmit szemléltem, hátha találok valami érdekeset benne. Fülem mögé tűrtél egy tincset, hangod csendesen konstatálta, nem léptem túl rajtad. Sosem akartam dacosan harcolni Veled, ezért megvontam a vállam. Ami igaz azt nem fogom megcáfolni, legalább legyek őszinte, ha más nem maradt nekem. Közel hajolsz, talán a süvítő szél miatt. Érzem, ahogy kifújod a levegőt. Majd, hogy tartásod megenyhül. Hangod nyugodtabban cseng, mint percekkel ezelőtt. Meséljek neked, kéred. Óvatosan lenyelem a gombócot a torkomban, kiiszom a hideg szél által lehűtött kávém utolsó kortyát, és a távolba mutatok. Elkezdek egy mesét, ami szép tájakról szól, kedves emberekről, és valahogy egy derűsebb világról. Ahol az esti forgatagban tizenéves tinédzserek karolnak egymásba, üzletemberek, ügyvédek sietnek ki üzleti vacsorájukról, és szerelmes párok ölelik zavartalan egymást a lámpaoszlopnál. Ahol a kutyus sétáltatja fiatal gazdiját. Ahol két régi ismerős sétálgat csendesen a parton, majd a hídon, csacska semmiségekről fecsegve és évezik azt, ami kimondhatatlan, mert már vége: egymás közelségét. Elsétálunk a parton, a jeges széllel dacolva, zsebre vágott kézzel kezdünk el beszélni csacsibbnál csacsibb dolgokról, a komoly témákat száműzzük egy darabon, köveket hajítunk a vízbe, közben mesélünk. Meséinkben megelevenednek a mindennapok derűi és keservei, felnagyítva, és elengedve a szélbe. Nevetünk egymáson, majd magunkon. Megállunk egymással szemben, ott állunk, ahol pár órával ezelőtt összefutottunk. Már egymás szemébe merünk nézni. Zsebre vágott kézzel didergünk a hirtelen támadt hűvösben, ami lehet, egész éjjel körülöttünk volt. Nem csüggedünk, de valahogy mindketten megrendülünk, hogy haza kell térni, az önkéntes társas, magányos, világi magányba. Elmosolyodunk, mikor meglátunk egy fiatal párt a hídon beszélgetni. Majd elnevetjük magunkat. Jé, nemcsak mi küzdünk kóros magánnyal és álmatlansággal. Halljuk, hogy a hídon ácsorgó páros is így gondolja. Csendesen integetni és jelezni kezdünk egymásnak. Kíváncsi lettem volna az ő történetükre is, vajon ott hogy alakul? Derülten kocsiba szállok, majd csendesen intek Neked. Lépésben elindulok, te mellettem gyalogolsz, arrébb parkoltál. Közben megpróbáljuk kitalálni, vajon ők ott fenn a hídon mire gondolnak? És mi? Az út végénél megállok, a szemedbe nézek, és biccentek. Csendesen bólogatsz, majd intesz, menjek már. Hazafele a hajnal láthatatlan, csak belül érezhető derengései kísérnek. Lakásom magányos csendje fogad. A takaró hűvös, ahogy magamra, és újonnan felvett pizsamámra rántom. Hamarosan elringat a derűvel kecsegtető éjszaka utolsó tizede. De előbb megcsörren a telefon. Kásás fejjel olvasom az üzenetet. Tőled jött.
Kérdés: "Szerinted ők legalább boldogan élnek, míg meg nem halnak?"
Válasz: "Nem tudom. Nem vagyok jósnő. Én csak mesélek."
Kérdés: "Oké. Akkor jósolhatok én?"
Fáradt válasz, sok ásítás között mellébökött billentyűkkel: "Jósolj. Mit?"
Válasz: "Holnap az öreg páros is visszasétál a hídra. És elkezdenek egy új mesét."
Meglepett kérdés: "És mi lesz a mese vége?"
Gyors válasz: "Honnan tudjam? Nem én vagyok a mesélő. Én csak megjósolom, amit látni szeretnék."
Válasz: "Akkor viszek kesztyűt is. Szia."
Kérdés helyett válasz a válaszra: "Ha kell, én melegítek, nem kell kesztyű."
Válasz helyett kérdés: "Hagyd lógva a kiolvadozó szívem! Ott leszel tényleg?"
Válasz: "Persze. Te is?"
Válasz: "Igen, viszek befejezést a meséhez."
Kérdés: "Megírod helyettem is?"
Válasz,kérdés, felvont szemöldökkel: "Igen, nem ezt akartad?"
Válasz: "Írjuk meg ketten. Egy-egy jelenetbe bele kell, hogy szóljak. :)"
Nevetéssel rázott válaszírás végén válasz: "Oké. Jóéjt."
Válasz: "Puszi, jóéjt Mesélő."
Mosolyom nem hanyatlik, ahogy magamra rántom a nagypárnát a hajnali derengés ellen. Majd elnyom az álom. Holnap bizonyára szebb napra ébredek. Nélküled is-veled is. Be kell látnom, hosszú idő óta ez az első nyugodt éjszakám. Míg álmodok, kint a valós világ újrakezdi a soros napi elődását. Egyetlen nézője azonban csendben alszik, és szép jóssal álmodik."
